Védd a kutyád izületeit, a piacon található legjobb termékekkel! Kattints ide és rendelj még ma!

Kérdésed van? Hívj minket! +36305675665

Blog

Szabad-e egy kutyát gyászolni?

Krisztin-Fehér Hajni
Krisztin-Fehér Hajni
2022.06.08 08:02
Szabad-e egy kutyát gyászolni?

Egy szeretett személy elvesztése pusztító érzés lehet, és ugyanez vonatkozik egy macska, kutya vagy más háziállat halálára is.

Tudom, mert most megtapasztaltam egy szeretett állat elvesztését, aki kölyök korától  az utolsó lélegzetvételig velem volt.

 

Amikor Kobi elvesztése után nem találtam a helyem, egy családtagom úgy írta le a gyász  érzését, mintha "kiszívnák az életerőt belőled". Pontosan ilyen érzés volt számomra.

A konkrét okok, amelyek miatt ez olyan fájdalmas, az egyedileg mindenkinél változik. A fájdalom az fájdalom. Megsemmisítő, kegyetlen és visszafordíthatatlan. Nem lehet megúszni, nem lehet „gyors túlélni”, meg kell élni, érezni kell. És az bizony fáj… rohadtul fáj. (Van aki erősebb, van aki gyengébb. Én biztosan a gyengébbek közé tartozom. Láttam másokat sokkal erősebben gyászolni és minden tiszteletem az övék. )

 

Vannak olyan dolgok, amiket érzel ezzel a kutyával, ezzel a madárral , nyuszival cicával kapcsolatban, amit senki más nem érez, ettől lesz neked igazán fájdalmas. Érthető… Hiszen ez a szoros kötelék   teljesen egyedi, kedvenced pedig egyedülálló tulajdonságaiban teljesen pótolhatatlan.

 

Ha megszeretsz és elveszítesz egy kisállatot, akkor egy fejezet véget ér az életedben.

Egy könyv szerint  a kötődéselmélet is szerepet játszik abban, hogyan dolgozzuk fel a gyászt. Kötődési stílusunk kora gyermekkorban alakul ki, és nagyrészt az a szülőkkel, gondozókkal (nagyszülő) való interakción alapul. A korai fejlődés során tanultak formálja világképünket, és formálja azt, ahogyan másokhoz kapcsolódunk és viszonyulunk.

 

Ehhez azt hiszem nem is kell semmit hozzá fűznöm…

Amikor az állatok idősebbek vagy nagyon betegek, mi, gazdik rendszerint hihetetlenül nehéz döntés elé nézünk, mikor hozzuk meg a döntést, mikor kell búcsút venni. Ez komoly bűntudathoz vezethet, ez a legnehezebb rész. ( vagyis ne hidd. Sírt ásni, belerakni, a földet ráhúzni és otthagyni vagy odaadni egy idegennek a mozdulatlan testet, majd kapni egy urnát...na az a legnehezebb….)

 Felmerülhet benned a kérdés.. „Jól döntöttem?” vagy "Jajj még egy napra visszahozhatnám.”

 

Ha ezek az érzések felmerülnek benned, fordítsd  meg a gondolkodásmódodat, úgy, hogy az eutanáziát ilyen körülmények között az együttérzés legfontosabb részének vallod, ez az egó eldobásának a legfontosabb állomása. Nem az a fontos, hogy nekem, gazdinak, mi a jó, hogy még egy napot eltöltsek vele ( Igaz ő kínok közt szenved), csak még egy séta, egy összebújás, egy utolsó játék, vacsora, stb.Bár ettől még semmivel sem könnyebb. Hanem, hogy neki lehetőség szerint, a legjobbat biztosítsam.

Volt aki Kobi halála után felhívott , elmondta, hogy végstádiumú, nagyon beteg  a kutyája,napok óta nem eszik, nem áll lábra,  mit tegyen.. Azt mondtam, sírva, hogy azonnal orvos és vegyen búcsút.

Egy dologban voltam vagyis voltunk biztosak Imivel, amikor a Kobi betegsége kiderült, hogy csak addig várjuk el tőle, hogy szenvedjen, amíg én emberként is szenvedni szeretnék. Ez egy olyan fájdalom, amit kevesen éreznek, szerencsére, de a túlélők szerint, az ő elmondásaik alapján, ez kínszenvedés. Miért tennéd ki az általad nagyon szeretett lényt ekkora szenvedésnek? Csak azért, hogy még egy napot vele tölts? Akkor vajon kiről szólna az a nap?

A másik, „a majd elalszik, tudja ő mikor kell mennie..” Ugyancsak vissza az előzőre… Pokoli kínszenvedések árán. Ha megvan a diagnózis, ha visszafordíthatatlan, ha romlik a kedvenced állapota, légy elég erős ahhoz, hogy őt válaszd magad helyett.. 

És hogy mennyi ideig tart a gyász egy kisállat elvesztése után? Erre a kérdésre még most is keresem a választ.

 

Mivel mindannyian a magunk módján érezzük és dolgozzuk fel a gyászt, nincs egyértelmű válasz arra, hogy meddig tartanak ezek az érzések.

 

Valószínűleg intenzívebb érzéseket fogsz észre venni közvetlenül a veszteség után, de ezek általában csökkennek az idő múlásával.(?)

 

Annyi ideig fog tartani, amennyi ideig tart. Ez nem lineáris folyamat, és ez rendben van.

A bánat hullámokban jöhet és mehet. És jön és megy..

 

 

Aki Veszteséget élt át, annak hagynia kell, hogy megélje a fájdalom érzését.

 

Sírj, amikor csak sírni támad kedved, a  könnyek stresszhormonokat szabadítanak fel.

De hogy ha nem vagy nagy sírós, az is rendben van.

 

Mindenki máshogy gyászol és ez így van jól.

 

Vannak, akik egy veszteség után gyorsan meg akarnak szabadulni kedvencük dolgaitól, másoknak pedig fokozatosan kell ezt megtenniük.

 

Ha nehéznek tűnik elengedni kedvenced dolgait, akkor ne erőltesd, abban az ütemben tedd, amiben jól érzed magad.

 

Ne feledd, hogy nincs jó vagy rossz út. Ez a te folyamatod.



Soha nem könnyű elveszíteni egy kisállatot, de a veszteség utáni békét és örömet fokozatosan meg kell találni, akár az emlékekben, akár máshogy. Én folyamatosan megkapom a kérdést, hogy mikor lesz kiskutya, egy kiskutya megoldja.. Mint ahogy írtam mindenkinek más… Nekem nem oldaná meg, én konkrétan rá se tudok nézni egy kiskutyára úgy… Cukik persze, de vigye haza más…

 

A legfontosabb rész, amit egy nagyon jó könyvben olvastam : Ha elvesztetted egy kisállatodat és teljesen összetört a szíved, tudd, hogy ez annak a jele, hogy mentálisan egészséges vagy.

Mély szeretetre van képességed- és ez egy jó dolog. Nem mindenki mondhatja el magáról és sokan nem is fogják érteni.  

 

Én mindig magamat hibáztattam, hogy ha valaki nem értette… több veszteség is ért Kobi halála után. És mindig azt hittem én vagyok a hibás, én gyászolom túl, túl gyenge vagyok, túlságosan kötődtem,nem akarom elengedni,  velem van a baj…

A legfontosabb azt hiszem ez. Ha mást nem is viszel magaddal,ebből a cikkből, akkor csak annyit véss az eszedbe, hogy ha fáj, nem baj. Ha szeretted, nem baj. Ha hülyének néznek, az sem baj.

 Nem vagy hülye, csak olyan érzés birtokában vagy, amit ők eddig sosem éreztek. És legyél nagyon boldog, hogy valami olyasmit tapasztaltál, amit mások nem értenek… Persze, hogy nem. Mert sosem érezték….és ha ez felnőtt korukra így van...nos...akkor nagy valószínűséggel már nem is fognak… És ettől nem lesz a gyász könnyebb, de a továbblépés igen, hiszen rájössz, hogy az égvilágon semmi de semmi baj nincs veled!!!

 

 

És végezetül…

 

Drága Kobi,

 

Hiányzol, minden nap. Még mindig. Nem csillapodik a háborgó lelkem.

 

Minden alkalommal amikor valamit nélküled csinálunk, amit eddig mindig veled is. Eszembe jutsz egy virágról, kisállatokról, akiket mindig őriztél de soha egyet nem bántottál, a sünik, békák, csirkék akiket imádtál,egy csengőről, egy játékról, egy faágról,amiért még a vízbe is képes voltál beugrani,  egy helyről, egy gondolatról, egy érzésről. a vizekről és hullámokról, amiket mindig kergettél, a vízről amit utáltál, de az én kedvemért mégis belementél, a fotózásokról, amit utáltál és ahogy elővettem a telefont, te mindig elfordítottad a fejed, egy trükkről, amit Keke most tanul, egy ételről, amit ki nem állhattál, vitaminokról, amit utáltál bevenni és mindenféle módon megnehezítetted, hogy beadjam neked, a viharokról, amikor nem aludtam éjszaka, mert végig ugattad az egészet, az ajtókról, hogy nem kell kulcsra zárni, mert minden ajtót ki tudtál nyitni, mindegy volt hogy befele vagy kifele nyílik, egy labdáról amit imádtál, az agilityről, amit neked köszönhetek!! Köszönöm, hogy bevezettél egy olyan világba, amit nélküled kell tovább vinnem, de soha nem felejtelek, és a versenyeket sem ,amikről állandóan kizártak mert egyedül lefutottad az általad a fejedben összerakott pályát. :D

 

Azt hiszem, sosem lesz már semmi sem a régi és tényleg valóban nem.

Meg kell tanulnunk nélküled élni.

A viszontlátásra drága Kobi!